Vallomás a bűnről és a bűnben maradásról

Urbán Erika

„Amikor láttuk az ablakból, hogy dülöngélve jön haza, mindig bemenekültünk a belső szobába, majd a mozdítható szekrényeket az ajtó elé toltuk,hogy ne tudja ránk törni. Utána órákon át hallgattuk a szitkozódást, fenyegetőzést, hogy ránk gyújtja a házat, megöl mindannyiunkat. A gyerekek csak szipogva mertek sírni már tudták, hogy egy-két óra múlva lehiggad, elalszik és reggel, mintha mi sem történt volna, elmegy dolgozni.”

A fenti emlékek sorolása közben a 30 éves, háromgyerekes anyuka arcán észrevehetően suhannak át a múlt rettenetei. A könnyei elfogytak, de a félelem kitörőlhetetlenül ott maradt a szemében. Az első és általános kérdés ilyenkor, amelyet a kívülállók feltesznek:

Miért ment hozzá?

„Szerelemből házasodtunk össze, én 23, ő 27 éves volt. Egy kórházban voltam röntgen asszisztens, a férjem egy bútorgyártó nagy cég raktárosaként dolgozott. A szüleim segítségével vettünk egy Pesthez közeli kis családi házat. Több gyereket terveztünk. Minden rendben volt, a férjem féltékenységét leszámítva. Pesten volt a munkahelyem, naponta utaztam egy órát. Előfordult, hogy lekéstem a buszt, így fél órát kellett várni a következőre. Tamás, a férjem már az ablakból lesett, hogy mikor jövök. Nekem még hízelgett is a dolog, hogy ennyire szeret, hogy minden fél óra számít neki. Aztán már kijött a buszmegállóba, elbújt és leselkedett, hogy egyedül jövök-e. Kicsit rosszul éreztem ettől magamat, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Aztán ha késtem, kiabálni kezdett, és faggatott, azt mondta ne menjek dolgozni, mert biztos van valaki, aki miatt később jövök haza. Tudtam, hogy nagyon szeret, és hogy az apját elhagyta az anyja, ezért próbáltam megérteni őt.”

Beszélgettek erről vagy csak tudomásul vette és próbálta őt megérteni?

„Sokat beszélgettünk én csak nyugtatgattam, és sikerült is. Sokszor hónapokig abbahagyta. Aztán teherbe estem. Egészséges voltam és az orvos azt mondta, ha a munkám nem veszélyes dolgozhatok. Kellett a pénz, mert a házat állandóan újítgattuk. örültem, hogy jól viselem az állapotomat, de a férjem azt mondta, ő szeretné, hogy otthon maradjak, mert vigyáznom kell a babára, így öt hónaposan otthon maradtam. Elfoglaltam magamat, Tamás kényeztetett, még a bevásárlásokat is megcsinálta. Édesanyámék kétszáz kilométerre laktak. A településen nem voltak barátaim, a szomszédokat a férjem nem szerette, így én is kerültem őket. Néha nagyon egyedül éreztem magamat, de a férjem naponta többször telefonált, hogy jól vagyok-e. Azt akarta ki se mozduljak, nehogy bajom essék. Egyszer elmentem sétálni, mert csábított a tavaszi napsütés, így nem tudtam felvenni a telefont. Tamás hazarohant a munkahelyéről és aggódva ugyan, de számon kért. Úgy gondoltam nagyon félt és ez nagyon jó. Ettől kezdve megvártam, amíg hazaér és utána együtt mentünk mindenhová. Szerettem volna elutazni egy-két hétre a szüleimhez, de azt mondta ne menjek,mert nem bírja ki nélkülem. igy csak egyszer, hétvégére mentünk.

A fiam időre, egészségesen született, leírhatatlanul boldog voltam. Édesanyám meglátogatott, felajánlotta, hogy egy ideig nálunk marad. Tamás azt mondta, nem kell, felnőttek vagyunk! Mindent meg tudunk oldani egyedül. Így hárman maradtunk. Teltek a hónapok, otthon voltam, elláttam a háztartás. A kollégáim egyszer felhívtak, hogy meglátogassanak. Tamás ettől nagyon ideges lett. Úgy gondolta, hogy a munkatársaim a kórházból mindenféle fertőzést hozzánk hurcolnak és megbetegítik a kisbabánkat. Többszöri hazugsággal mindig kibújtam a látogatások alól, végül abbamaradtak a próbálkozások.”

Nem gondolta, hogy furcsák ezek a kérések, hogy el van szigetelve, nincsenek kapcsolatai? A férje mindenkitől távol tartja?

„Azt gondoltam, ennyire szeret, de néha jó lett volna valakivel összejönni. Nem volt semmi problémánk, ha nem akartam eltérni a megszokott dolgoktól Kétéves lett a kisfiunk, amikor felvetettem, hogy elmennék vissza dolgozni, mert a pénz is jól jönne és Zsoltika is mehetne gyerekek közé a helyi bölcsödébe. Férjem felháborodott, hogy én milyen rosszat akarok, berakom sok beteg gyerek közé a fiát, hogy megbetegedjen. Lelkiismeretfurdalást éreztem.


Attól a naptól kezdve erőszakosabban követelte az esti szexuális életet, majd egyszer kedveskedve kibökte, hogy legyen még egy babánk. Próbáltam meggyőzni, hogy várjunk még, de erre nagyon dühös lett. Azt mondta, hogy azt beszéltük meg sok gyerekünk lesz.

Láttam, hogy nagyon szeretné, így ráhagytam, hiszen szerintem is egy gyerek kevés egy családban. Én is egyedül nőttem fel, milyen jó lett volna egy testvér. Nagyon hamar ismét teherbe estem. Nehezebb volt, mint először, nem éreztem jól magamat, Zsoltika is nagyon sok figyelmet igényelt. A terhesség vége felé kezdtem panaszkodni, mert Tamás többször később ért haza és én változatlanul nem nagyon mehettem sehová, most azzal az indokkal, nehogy bajom legyen és elvetéljek. Attól kezdve kicsit többet segített. A második fiunk születése után, édesanyám két hétig nálunk lakott, de ahogy teltek a napok a férjem egyre ingerültebb lett úgy láttam jobb, ha elküldöm az anyámat.”

Voltak ekkor már veszekedések?

„Inkább minden furcsa volt, de úgy gondoltam, ha ezt mondanám bárkinek azt hinnék elment a józan eszem. A férjem dolgozik, haza adja a fizetését, állandóan kísérget, csak vele látnak, bevásárol. Még én sem tudtam, hogy fogoly vagyok, a saját párom foglya. Engedelmes feleségként «szót fogadtam» neki és akkor nem volt hangos szó. Néha megpróbáltam megjegyzéseket tenni, de akkor eltorzult az arca és volt benne valami nagyon ijesztő.”

Az édesanyjával nem próbált erről beszélni?

„Anyukám egyszerű asszony, aki azt sem értette volna mi a gondom. Igazából nem szerette a férjemet, de csak azt láttam rajta, ahogy félrehúzódott, szinte félt amikor Tamás a közelébe került. Ezt még én sem értettem. Úgy láttam kimondottan örült, amikor hazamehetett. Persze én ezért nem haragudtam rá. Az apósomat és új feleségét szinte nem is ismertem. Nem tartottuk velük a kapcsolatot. Senkim nem volt, a munkatársaim teljesen elfelejtettek, miután elzárkóztam a találkozástól. Gondolom, furcsállották a sok hazug kifogást. Nehéz, magányos éveket éltem, csak a gyerekek jelentettek boldogságot, mert Tamás egyre többször kimaradt és idegesen jött haza. A nagyobbik fiú már óvodás volt, a kicsi másfél éves, amikor a férjemen megéreztem az italszagot. Nem volt részeg, csak ivott. Nem sokat beszélgettünk, csak a szokásosat, hol voltam, mit csináltam, kivel beszéltem. Más nem érdekelte. Egyre többször jött haza ezután ittasan, majd részegen. Akkor összeszedtem magamat és számon kértem. Úgy tűnt megértett. Két hétig bírta, majd azzal vádolt, hogy azért iszik, mert tudja, hogy én valaki mást szeretek, amíg ő nincsen otthon. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, hiszen az óvodán és bolton kívül sehová se mentem.”

Nem bántotta tettlegesen?

„Nem ütött meg, de folyamatos félelmet kezdtem érezni én is. Valószínűleg ezt érezte meg ösztönösen az anyám. A gyerekek egyre többször bújtak mögém, pedig nem is voltunk hangosak, de volt valami nagyon félelmetes abban, ahogy mi beszélgettünk. Olyan érzésem volt, mintha egyre távolabb kerülnék a valós világtól. Egyik este aztán miután részegen hazajött, megerőszakolt. Sokkal erősebb volt, mint én, esélyem sem lehetett. Szerencsére a gyerekek már aludtak, ezért sem akartam nagyon nagy zajt csapni, mert féltem, hogy felriadnak. Akkor ott elkezdődött valami, amelyet ha előre tudok fejvesztve menekülők el a gyerekeimmel. De másnap a «nem emlékszem semmire» mondatokat, a könyörgés és bocsánatkérés követte. Valóban, minden kezdett javulni, elmúltak a késői, részeg hazajövetelek, a napi számonkérések. Ostobán,- bár már megváltozott bennem valami,- azt hittem, hogy tévedés volt ez a szörnyűség. Akkor ijedtem meg, amikor kiderült, újból gyermeket várok. Úgy döntöttem nem tarthatom meg, ezt Tamásnak is megmondtam. Meglepetésemre, beleegyezett, sőt az orvoshoz is elkísért. Szabadságot vett ki amikorra az abortusz napját kiírták. Reggel elkészültem, minden rendben volt, de aztán az ajtót bezárta és közölte nem megyünk orvoshoz, az az ő gyereke és nekem meg kell tartanom. Hiába könyörögtem, sírtam a végén már úgy éreztem igaza van, nem tehetem meg. Magamat hibáztattam mindenért, azért is, hogy állapotos lettem. Gyógyszert nem szedhettem, a férjemnek voltam kiszolgáltatva, amikor még szeretetből feküdtünk egymás mellé, akkor is.

A terhesség alatt egészen jól rendeződött a kapcsolatunk, illetve visszatértünk az eredeti állapothoz, ő birtokolt engem, de legalább nem voltak cirkuszok. Egyik nap a terhesség utolsó hónapjaiban jártam, amikor Zsoltikáért a kisebbik fiúval elmentünk az óvodába. Tamás telefonált, hogy később ér haza, ezért nélküle mentünk. Az óvónő feltartott, beszéltünk pár szót, majd hazaindultunk. Az utcán megbotlottam és a kezembe lévő holmik szanaszét repültek. Egy idegen férfi mosolyogva szedegette össze a gyerekekkel közösen. Éppen elköszöntünk, amikor megláttam a férjem eltorzult arcát, ahogy figyel bennünket.

Aztán hátat fordított és elrohant. Késő éjjel jött haza és szó nélkül pofozott, nem törődve az állapotommal. Nem érdekelt más, csakhogy a hasamat ne érje ütés. Másnap egy-két kék folt látszott rajtam, de a legszörnyűbb az, hogy Zsoltika mindent látott, és reggelre összepisilte magát az ágyában.

Nem tudtam mihez kezdjek a nagy hasammal, a két kicsivel. Azt gondoltam bárhová, de elmegyek. Aznap és azután sem ment Tamás dolgozni. Kiderült, előző nap megszűnt a munkaviszonya, munkanélküli lett. Nemcsak a féltékenységét, hanem az elkeseredettségét is rajtam verte le. Napokig magába roskadva járt kelt otthon. Nem tudtam én se hozzászólni.

Gyűlöltem és sajnáltam, ahogy ránéztem. Elmenni sem tudtam. Hetek teltek így el, míg kórházba kerültem és megszületett a kislányom. Gyönyörű, egészséges baba, egy ajándék a szenvedésekért. Minden rosszat elsöpört. Tamás kivirult, elment munkát keresni és újból felcsillant a remény. Sajnos hónapokig nem talált munkát, így alkalmi megbízásokat vállalt és ezzel egyidejűleg alkalmi cimborákat, akikkel elverte azt a kevés pénzt, amit keresett.

A veszekedések napi gyakoriságúvá váltak. A két fiú óvodában volt, mi naphosszat veszekedtünk, miközben én egyre sűrűbben kaptam a pofonokat. Egy nap, amikor nem volt otthon összecsomagoltam, hogy elmenekülünk anyámékhoz, de a férjem hazajött és akkor elszabadult a pokol. Ütött engem és Zsoltikát, azt hittem megöl. A telefont összetörte, az ajtót ránk zárta. Napokig őrzött bennünket. Amikor láttuk, hogy részegen jön, bemenekültünk a kisebbik szobába, ahol eltorlaszoltuk magunkat a bútorokkal, majd amikor elcsendesedett, elaludtunk. Sokszor éltük át ezt a pokoli állapotot.

A menekülés akkor jött el, amikor táviratot kapott, hogy meghalt az apja. A kislányunk lázas volt, előző nap vittük - természetesen - közösen orvoshoz. Hányt, nem lehetett vele vonatra szállni. A mai napig nem tudom miért, mert az apja nem érdekelte, otthon hagyott bennünket egyedül. Egy egész napot kaptunk. Összepakoltam és elrohantam az óvodába, ahol gyanították, hogy valami nagy baj van velünk, és segítséget kértem. Ők hívták a gyerekjóléti szolgálatot és az ő segítségükkel egy titkos helyre kerültem.”

Hogyan tovább?

„Aki megjárta a poklot, annak ennél rosszabb nem jöhet. Feljelentést tettem, egy ideig még biztosan bujkálok, de szép, egészséges gyerekeim vannak, akik talán tudnak felejteni. Újból dolgozni fogok, és elölről kezdünk mindent.”

Vallomás a bűnről és a bűnben maradásrólAz édesanyát hallgatva, már nem kérdeztem meg, miért maradt, miért nem tett valami, miért hagyta magát? A válaszok benne vannak a történetében, hogy hogyan lesz két ember szövetségéből alá-fölé rendelt kapcsolat. Az ördögi kör lassan, fokozatosan fogta körbe. Követhető, hogy a bántalmazott miként válik elszigeteltté és ezzel kiszolgáltatottá hogyan kezdődik az önvád saját magával szemben. A gyakran feltett kérdésre is ott a válasz, minek szül az ilyen embernek ebben az esetben három gyermeket. Egy asszony sorsa a sok közül. Számtalan dologra rávilágít, arra is, hogy talán nem messze tőlünk él valaki, aki arra számít, hogy észrevegyük őket és segítsünk nekik.

A felelősség mindannyiunké.

Vallomás a bűnről és a bűnben maradásról

Hogyan segíthetünk?

Ha bármi kérdése vagy kérése lenne, segítséget vagy tanácsot szeretne kérni, igénybe kívánja venni valamelyik szolgáltatásunkat, önkéntesként vagy támogatóként segíteni szeretné munkánkat, keressen bennünket, küldjön egy levelet, faxot vagy egy e-mailt, vagy hívjon bennünket!

Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat Egyesület
Hogyan segíthetünk?

További információ:

Gyakran Ismételt Kérdések »

Sorsunk és Jövőnk Kiemelten Közhasznú Alapítvány
(06 23 545 668 )

info@sorsunk-jovonk.hu »

Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat Egyesület

Családon belüli erőszak

Érzelmi erőszak teszt »

Most akkor engem a férjem bántalmaz? » Egy ágyban a gyilkosommal »
Miért maradok az erőszakos férjem mellett » Tűzpiros álomautó »
Bálint Vera: A lelki terror háromszor hét oka » A lelki terrorról objektíven »
Bálint Vera: Szóhorror » Bálint Vera: Fekete »
Shelter-ház az életveszélyből menekülőknek » Te az enyém vagy, azt csinálok veled, amit akarok! »
Urbán Erika: Vallomás a bűnről és a bűnben maradásról » Urbán Erika: Megszólal az áldozat »
Rendőri szemléletváltás a családon belüli erőszakról »

Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat Egyesület

Sorsunk és Jövőnk Hírlevél

Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat Egyesület Hírlevél a krízishelyzetben lévő családok támogatása témában.





Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat Egyesület

English Magyar